A Kászim Szulejmáni likvidálását követő amerikai bázisokra sújtott iráni légicsapás után sokan biztosra vették: innen már nincs vissza út, jöjjék aminek jönnie kell és az új évtized egyből egy pusztító Közel-keleti háborúval debütál. És bár megjelentek képek amint amerikai ejtőernyős katonák szállnak fel a térségbe tartó katonai repülőkre és iráni vezetők véresebnél véresebb sorsot jósoltak ellenségeiknek, továbbra sem az történik amire a közvélemény számít. Nem hullik Teheránra bomba eső, nem masíroznak tengerészgyalogosok a perzsa homokban és a nyugati olajszállító hajók sem süllyednek el a tengerpartoknál. De mi is erre a magyarázat?
Bár a nyugati liberális közvéleményben népszerű narratíva, hogy a két hatalom közti szembenállás pusztán ideológiai jellegű, miszerint az USA, a szabad világ és az emberi jogok örökös bajnoka küzd az erőszakos és elnyomó muszlim diktatórikus Irán ellen, úgy ez most sem igaz. A fent említett dolgok természetesen senkit nem érdekelnek, a konfliktus eredete, mint mindig, most is kőkemény reálpolitikai jellegű. Az Egyesült Államok foggal-körömmel kapaszkodik a folyamatosan gyengülő Közel-keleti befolyásába, melyet Irán, mint wannabe regionális hatalom folyamatosan tépáz, hogy aztán ezt az űrt ő tölthesse be. A terítéken most éppen Irak van, ahol az iráni befolyás lassan túl nő az atlantién, nem kicsit köszönhetően Szulejmáninak is. Ez most válik kritikussá, így az USA-nak lépnie kellett. Szulejmáni likvidálása már önmagában háborús ok (hiszen egy nagyon magas rangú vezetőről beszélünk), ám az erre válaszul elrendelt iráni rakétatámadás végképp. Miért nem estek hát még egymás torkának?
Erre válasz érdekes módon mindkét fél részéről ugyanaz: ugyanis ezt a konfliktust katonailag egyik fél sem tudná megnyerni. Hogyan lehetséges ez?
Katonai értelemben a két nemzet hadereje teljesen összemérhetetlen. Az Egyesült Államok hadereje technológiai, minőségi és bevethetőségi szempontból a világ legjobbja, a hadseregek „szupersztárja”, aminek megvan az anyagi, szellemi és demográfiai háttere is, hogy akár elhúzódó háborúkat is vívjon a glóbusz bármely pontján.
Nem repülő szőnyegre vadásznak.
Ezzel szemben Irán haditechnikájának gerince ’70-es évek amerikai eszközeiből áll, és modernizációs próbálkozásai sokszor viccesnek hatnak, például amikor a nagy csinnadrattával bemutatott „új” vadászgép prototípusról ránézésre megállapítható, hogy felszállásra teljesen képtelen. Amiben a síita állam azért meghallotta az idők szavát és képes is eredményeket felmutatni, az a rakétatechnológia. A látványos fejlődés mellett az elmúlt hónapok bőven tartalmaztak olyan akciókat, amik demonstrálják a közép-és nagy hatótávolságú rakétáik bevethetőségét, elég ha megnézzük a Szaúd-arábiai olajfinomítók vagy az Irakban található amerikai bázisok ellen irányult csapásokat.
Mindent egybevetve bár Irán tudna károkat okozni az amerikai erőkben, kétséges, hogy képes lenne egy invázió megakadályozására. Amint viszont iráni földre lépnének az amerikai katonák, egy brutális, hadtudományi szempontból nem feltétlen értelmezhető helyzetben találnák magukat. Ugyanis a síita iszlám két féle dzsihádot különböztet meg: támadót és védekezőt. A támadó dzsihádra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak, korlátozva annak időtartamát és eszközeit. A védekező dzsihádban pedig mindent szabad, sokszor szinte szó szerint. Ennek egyik legkeményebb gyakorlati példája az 1980-88-ig tartó iraki-iráni háborúban mutatkozott meg: az iraki hadsereg a határon kilométer hosszúságú aknamezőt telepített, lehetetlenné téve az előre nyomulást. Így hát az ajatollah kötelezte a családokat: mindenki egy adjon be egy gyermeket a seregbe. Ezek a zömmel 12-17 évesek voltak a támadások első hullámai, így az alattuk felrobbanó taposóaknák nem lassították az iráni katonák további előre nyomulását.
Lurkó a vágóhídon. A vörös kendőn farszi nyelven: Isten harcosa
Szóval az amerikai erőknek egy ilyen típusú környezetben kellene sikereket kivívniuk. Ehhez képest Afganisztán egy vakáció, Irán megszállása lenne az amerikai hadtörténelem legújabb Vietnámja. Tábornokaik pedig teljes mértékben tisztában vannak ezzel, így ha ismét rakéták dekorálnák a térség egét, ne aggódjunk, ez még nem lesz indok egy újabb háborúra Perzsiában.
