Az Egyesült Királyság hadtörténelme méltán adhat okot büszkeségre a brit nemzettudatban. A birodalmi hódítások során a legnevesebb tábornokok halmozták a lenyűgöző sikereket és értek el kápráztató eredményeket egy világszínvonalú hadsereg élén. A XIX. századra már az egész világon ismerték és félték a vörös posztóban masírozó bakákat, akik megteremtették a brit hegemóniát minden kontinensen és a vezérkar olyan tábornokokból állt össze, mint például Wellington hercege, akinek egy vesztett ütközete nem volt.
Amikor a következő század hajnalán a fiatal, de annál erősebb, immáron végleg egységes német állam kihívás elé állította ezt a dominanciát, már nem volt olyannyira egyértelmű a győzelem, mint az elmúlt korokban, sőt, nem sokon múlt az Antant vereség. Hogy aztán két évtized után végleg világossá váljon: az angolszász dominancia már nem az Union Jack felségjelzése alatt menetelő bakancsokat jelenti, hanem csillagokkal és sávokkal van fémjelezve a nyugati világ jövője.
A hidegháborúban már egy önmagát kereső, meghasonlott országot látunk: a birodalmi öntudat maradt, minden mást elégetett a második világháború. Erről a szuezi-válság tett tanúbizonyságot a világ előtt, ám vajon az angolok felismerték-e, hogy nagyhatalmiságuk már a történelem része? Erre a válasz kétértelmű, de ez az írás elsősorban nem erre keresi a választ, hanem azt szeretné megmutatni, hogy bizony az Egyesült Királyság még mindig az aktívabb nemzetek közé tartozik katonai szempontból, még ha nem is olyan mértékben, mint amilyen a múltban volt.
Her Majesty’s Armed Forces
Mielőtt szemlézzük a brit katonai szerepvállalásokat, elengedhetetlen, hogy gyorsan áttekintsük az ország haderejét, összehasonlítsuk kicsit más államokéval, hogy helyes perspektívából szemlélve kapjunk teljes képet a témánkról. Mivel manapság a szárazföldi haderőnem nem feltétlenül nélkülözhetetlen a hadviseléshez, nem szentelnék erre sok gondolatot és igazság szerint a téma szempontjából igazából nem túl fontos, hogy milyen gépkarabéllyal lőnek a brit gyalogosok vagy milyen terepjárót használnak.
A légierő viszont az egyik-, ha nem a legfontosabb- haderőnem napjaink hadviselésében. Az Egyesült Királyság légiereje (The Royal Air Force) látványosan nem fejlődik olyan irányba, hogy kijelenthessük, hogy a britek ismét világuralomra törnek, viszont európai viszonylatban a legerősebbnek mondható. Támadó képességeinek gerincét a 4++ generációs Typhoon multifunkciós vadászrepülő adja, ami az egyik legjobb ilyen típus a maga nemében, illetve a nyugdíjazott Tornado helyett már folyamatosan érkeznek a vadiúj F-35-ös vadászok.
Mit jelent ez? A királyi légierő tehát nemcsak saját államának határait képes hatékonyan megvédeni, de bőven rendelkezik kapacitással külföldi missziós feladatok hatékony betöltésére is.
A másik haderőnem, melyet ismét egyre sűrűbben látunk alkalmazni a nemzetközi politika erőfitogtatásaiban, az a haditengerészet. Világviszonylatban vezetőnek nevezhető a The Royal Navy, képességben meg sem közelíti az amerikait vagy akár az oroszt. Kérdés, hogy európai hatalomként kell-e versenyeznie más hatalmakkal? A választ egy gyors áttekintés után kapjuk meg.
A tengeri dominancia egyik legfontosabb fokmérője a repülőgép hordozó (és annak mennyisége). Az Egyesült Királyság egy időre elvesztette ezt a képességét, miután 2014-ben leszerelte az utolsó repülőgép hordozóját is, hogy aztán három év múlva vízre rakja az új, Queen Elisabeth osztály első példányát (mely szinte már teljesen működőképes), melyet még egy további fog követni. Ezek nem atom-meghajtásúak és jóval kisebbek az amerikai szövetséges hordozóinál. Összehasonlításul: ezen kívül három európai állam birtokol hasonló képességet: Spanyolország és Franciaország egy-egy, illetve Olaszország kettő darabbal. Az Egyesült Államok tíz darabbal rendelkezik, mely méreteiben és technológiai fejlettségben is jóval magasabb színvonalat képvisel az európai hordozóknál.
Vadiúj replőgép-hordozó. Vajon hol vetik be először?
Ne felejtsük el, az Egyesült Királyság atom-hatalom, ez a képessége pedig a tengeralattjáró flottáján keresztül jelenik meg. Négy darab nukleáris-meghajtású tengeralattjárója képes nukleáris töltettel ellátott ballisztikus rakétát indítani. Ezen kívül van még három öregedő és három új (+ négy készülőben lévő) nukleáris meghajtású tengeralattjárója.
Ezen felül rendelkezik még további hat rombolóval és tizenhárom fregattal, ám ezek a hadihajók nem rendelkeznek a nagy hatótávolságú rakéták/robotrepülőgépek indításával, és ha minden igaz ezek is cserélődnek majd 2020 után.
Mi tehát e gyors és felszínes áttekintés konklúziója? Katonai nagyhatalom-e az Egyesült Királyság? Semmiképpen. Inkább azt vehetjük észre, hogy egy erősebb középhatalmi státusznál maguk a britek sem kívánnak többet, sőt annak csak a „minimum követelményeit” teljesítik. Ez persze természetes hozadéka is a 2014-es krími annexió előtti békésebb időknek, amikor Európában a fegyverkezés finoman szólva sem volt prioritás. De nézzük, mire elég és mire van intenciója Őfelsége Fegyveres Erőinek a XXI. század konfliktusaiban.
Katonai szerepvállalások
Alant sorakoznak azok a fegyveres konfliktusok-, háborúk- melyekben aktívan részt vettek a britek, ahol katonáiknak elkellett sütni fegyvereiket, vadászgépeiknek célpontokat kellett megsemmisíteni és hátországnak utánpótlást biztosítani egy másik kontinensre, egy szóval: amikor igazán beindul az angol hadigépezet…
International Security Assistance Force/ ISAF
2001 Afganisztán
2001-ben a történelemnek egy egészen új fejezete nyílt meg. A XXI. század hajnalán már sikerült is a világnak ismét kifordulnia önmagából. A szeptemberi terrortámadás után egy új korszak vette kezdetét, amely mély lenyomatokat hagyott az európai és közel-keleti társadalmakban, a világgazdaságban és természetesen hadtudományokban is.
George W. Bush meghirdette globális háborúját a terror ellen, és nagy elánnal hívta harcba országának szövetségeseit is. Az Egyesült Királyság munkáspárti miniszterelnöke, Tony Blair, aki sosem volt ellene a katonai beavatkozásoknak, teljes támogatásáról biztosította az amerikai elnök által kijelölt új külpolitikai irányt és hűséges szövetségeshez híven ezt nem csak szavakkal támasztotta alá, részt véve a megszállás hadműveleteiben.
Valahol Helmand tartományban. Akár magyarok is lehetnének.
Az invázió után hozták létre a fent olvasható ISAF-ot, ennek keretében végezték a NATO erők műveleteiket. A britek igen komoly szerepet vállaltak Afganisztánban, az ellenőrzésükre bízott területeket csak nagy véráldozatokkal tudták megtisztítani a tálib jelenléttől (ha megtudták). Mivel a misszió utolsó katonái 2014-ben hagyták el az országot, nehéz pontos számot mondani, hogy ez idő alatt mikor milyen létszámban teljesítettek szolgálatot a brit katonák. Egy számot azonban biztosan tudunk: 456 fő veszteség.
Operation Telic
2003 IrakSzaddam Husszein által vezetett Irak lerohanása már jóval kisebb társadalmi támogatást élvezett, mint az afganisztáni beavatkozás. Nemcsak a morális legitimációt hiányolták, hanem sokkal inkább tűnt egy befolyás- és olaj szerző közel-keleti kalandnak, semmint a világrend stabilitásának megőrzésének érdekében tett szükséges katonai beavatkozásnak. Ám Tony Blair most is az amerikai külpolitika elkötelezett hívének mutatkozott, 46 000 brit katonát ajánlva fel szövetségese ügyének. A döntést még saját képviselőtársai is ellenezték, és ahogy egyre átláthatóbbá váltak a beavatkozás lezárulta utáni években az olyan adatok, mint a veszteségek és költségek, oly mértékben csökkent a miniszterelnök támogatása, hogy végül kénytelen volt lemondani posztjáról.
Ahogyan a hadtörténelemből jól ismert, a koalíciós erők elsöprő technológiai fölényükkel gyorsan verték tönkre az iraki hadsereget másfél hónap alatt. Az Egyesült Királyság 179 fő veszteséggel és 9.24 milliárd angol fontnyi költséggel zárta a hadműveletet.
Tengerészgyalogosok. Rég szálltak már meg egy országot.
A feladatok nem értek véget, hiszen többször törtek ki felkelések és az ország stabilizációs problémákkal küzdött, többször is szükség volt a brit fegyverek használatára. A NATO misszió 2004-ben kezdődött és egészen a 2011-ig tartott, a csapatkivonásokig, amikor a nyugati hatalmak úgy érezték, sikerült Irak egyben tartása és már nincs szükség jelenlétükre.
Operation Unified Protector
2011 Líbia
Az arab tavasz hulláma elérte Líbiát is. Úgy látszott, az Észak- Afrika diktátorainak sora vége szakad, és a nép kivívja magának bármi áron az államformák legnemesebbikét, a demokráciát. A térséget ismerők számára igencsak kérdőjeles volt, miként is valósulhat meg olyan helyeken ahol ideológiák és ügyek helyett törzsek mentén szerveződik a társadalom és korántsem a demokráciát tartják a modern világ legfőbb vívmányának. Ez ma már a nyugati döntéshozóknak is jóval világosabb, mint 2011-ben.
A NATO kiállt a Kadhafi rendszer ellen felkelők mellett és a hadianyaggal való támogatás mellett a levegőből támogatták az ellenzéki fegyvereseket. Az Egyesült Királyság itt is az egyik legaktívabb szereplőnek bizonyult, sőt meglepően komoly erőket mozgósított a feladat mértékéhez képest: fregattok és rombolók létesítettek tengeri blokádot tengeralattjárók kíséretében, felettük pedig a Máltáról és Szicíliáról felszálló RAF vadászai húztak el, hogy célba juttassák rakétáikat.
Kadhafi megbukott, a Nyugat hazament, Líbia törzsei pedig ismét egymást írtják…
RAF Typhoon felszállás közben. Indul a Szicília-Líbia járat. Retúr.
***
Ezek azok a szerepvállalások, melyek már lezárultak, így nem nehéz róluk olvasni és információt gyűjteni. A felsorolás itt nem ér véget, hiszen a világpolitika malmai sosem állnak le: történtek (történnek?) katonai műveletek Szíriában is, melynek adatai még jó ideig titkosítva lesznek. Vannak még brit bakancsok sok-sok országban, hisz működik még Koszovóban a NATO misszió, Közép-Afrikában a sok EU és ENSZ misszió is reneszánszát éli, ahogy értékelődik fel újra a térség, a pedig Baltikumra ismét orosz árnyék vetődött, ott is elkél a nyugati katona. Egy szóval van bőven tennivalója Őfelsége katonáinak, a geopolitikai érdekek adottak, a világpolitika turbulens. Abban biztosak lehetünk, hogy az Egyesült Királysággal továbbra is számolni kell, ha esetleg világuralomra törnénk.
