Oroszország státusza a nemzetközi közösségen belül meglehetősen elszigetelt manapság, így külpolitikája gyakran keresi a kiutat ebből az állapotból, bár egyáltalán nem a nyugati konszenzusos, bi/multilaterális tárgyaláskultúrával. Az orosz diplomáciát meglehetős agresszivitás jellemzi, mely általában abból fakad, hogy az orosz fél szinte folyamatosan gyanakvással kezel mindenkit, illetve sokszor instabilnak érzi a pozícióját, versenyt fut az idővel (általában indokoltan), ezért kompenzál hát erővel. Természetesen hozzájárul ehhez, hogy hagyományosan a hard-power alkalmazásával ér el sikereket.
Az USA-val a hagyományos érdekellentét miatt mindig is összeütközésben lévő orosz diplomácia általában egyfajta szkandert folytat nyugati ellenlábasával: kinek van bővebb/ erősebb szövetségi rendszere, melyikük tudja hatékonyabban szélesíteni befolyását illetve melyikük tud előbb „megkaparintani” egy régiót.
Az európai államokkal igen különböző illetve kettős a viszonya. Politikailag elvileg szemben állnak, lévén a NATO tagság alapból is rivális féllé teszi őket. Ám gazdaságilag kiszolgáltatottak egymásnak: az orosz gáz nélkül komoly gondot okozhatna a telelés, az orosz piac pedig rá van szorulva az európai technológiai és élelmiszer importra. Ez a kettősség bénítólag hathat egy európai állam külpolitikájára: például a németeknek, mint ideológiailag és gazdaságilag is legerősebb térségbeli államnak úgy kellene lavíroznia, hogy politikailag erőt és dominanciát mutasson fel (lsd. szankciók szigorítása, orosz beavatkozások elleni konkrét lépések), ám gazdasági szempontból a német ipar útját kell egyengetnie az orosz piacokon és minél jobb lehetőségeket megteremtenie és kiaknáznia úgy, hogy azért gáztározói a következő télen is tele legyenek. Látható tehát, hogy bármelyiket is választja, valamely területen mindig hátrányt fog szenvedni.
Ezt a szituációt az orosz diplomácia érti és ki is használja: az államokkal külön-külön tárgyalva köt olyan egyezségeket, melyek adott esetben bonthatják az európai egységet. Summa summarum: bár az európai hatalmak abszolút szembehelyezkednek Oroszországgal, teljesen elzárni magukat tőle a gazdasági és főleg energetikai egymásrautaltság miatt nem tudják, így valós stratégiák sem tudnak születni az orosz befolyás csökkentésére (sokszor a politikai akarat sincs ám meg, lsd. Csehország, Magyarország- további ellentmondásos helyzeteket eredményezve).
Az orosz diplomácia sosem volt a hosszú távú elköteleződések vagy a szövetségi rendszerekbe való betagozódás híve. Ezért nincsenek is stabil, esetleg történelmi szövetségesei, sokkal inkább láthatjuk az ad hoc szövetségek megjelenését, melyek az orosz rövid- vagy középtávú érdekérvényesítését szolgálják és a másik fél mindig általában egyre inkább alárendelt szerepben találja magát (lsd. Janukovics féle ukrán kormányzat vagy Asszad rezsim Szíriában).
Magyarország külpolitikájának orientációja hol kevésbé, hol intenzívebben, de mindig is szorosan kötődött Oroszországhoz. Egyrészről a földrajzi közelség miatt, másrészt a gázfüggőség okán. Az biztosan megállapítható, hogy az orosz abszolút geopolitikai érdekszféra határán vagyunk.
Az atlanti kapcsolataink elhidegülése miatt és az Uniós tagállamokkal való ideológiai szembenállás okán a magyar kormányzat 2010-től egyre szorosabbra fűzte a viszonyt Oroszországgal. Ez nem csak retorikai szinten valósul meg, rendszeresek az államfői találkozások és egyeztetések, illetve foganatosítottak egy 3000 milliárd forintnyi hitelfelvételt a Paks2 atomerőmű megépítésére.
Gyakorlatilag a magyar titkosszolgálatok hallgatólagos beleegyezésével pedig kiváló kiindulópont vagyunk az orosz szolgálatok európai tevékenységéhez: például a Jobbik volt Európai Parlamentbe delegált képviselője Oroszország javára végezhet háborítatlanul hírszerzői tevékenységet. Mondanunk sem kell, nyugati hírszerző berkekben igencsak csökkent a reputációnk.
Láthatjuk hát, hogy a magyar külpolitika egyre inkább kötelezi el magát az orosz pólus felé. Kormányzati retorikánk és viselkedésünk pedig teljes mértékben illeszkedik az orosz tervekbe, miszerint a minél megosztottabb Európa a záloga a nyugati „reconquistának”.
Viszont nagyon fontos megemlíteni, hogy az orosz külpolitika nem úgy működik, ahogy nyugati szövetségeseinktől megszoktuk, hiszen jól megfigyelhető, hogy ami eredményt elért, azt már többé el nem engedi. Így jártak az ukránok: a hosszú évek orosz elköteleződése után egy nagy fordulattal elkezdtek az EU felé orientálódni, ám a Putyin kormányzat fegyverekkel nyomatékosította, hogy ennek lehetősége kizárt.
Így ha egy állam fokozatosan mélyíti el kapcsolatait Oroszországgal, számolnia kell azzal, hogy a visszakozás lehetősége nagyon erősen korlátozott.
fotó: Valerij Gerasimov orosz vezérkari főnök és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter.
