A nyugati társadalmakban a háború mint politikai téma sosem örvendett népszerűségnek. Európában a II. világháború és a hidegháború emléke ami a diskurzust befolyásolja, az Egyesült Államokban a vietnami mészárszék és az afganisztáni kudarc hat elrettentő érvként a társadalmi attitűdben. Így ha egy állam politikai vezetése háborúba inditaná népét, súlyos népszerűség veszteséggel kell számolnia.
Viszont pacifizmus ide, diplomáciai erőfeszítések oda, világunk sose lesz mentes a fegyveres konfliktusoktol, így mindig lesz olyan történelmi periódus, amikor ez a kényszerpálya marad egyetlen lehetőségként...
Néhány gondolat az USA-ról
Az USA-ban persze nem beszélhetünk 100%-ban pacifista társadalomról (hát még politikáról).Ez temészetesen nem azért van, mert az amerikaiak imádnak öldökölni, hanem ezt az országot egyvalami megkülönbözteti a többitől: a szuperhatalmi státusz.
Ezzel kapcsolatos az első háborús érv is: ahhoz, hogy ez a gazdaságilag és politikailag példátlanul előnyös privilegizált státusz a nemzetközi rendszeren belül megmaradjon, bizony nem elég az udvarias diplomácia és zöldellő dollárkötegek. A domináns érdekérvényesítéshez kell egy olyan hadi gépezet, mely olyan elrettentő erejű, hogy képes legyen a döntéshozói akaratot bármilyen eszközökkel kikényszeríteni, hiszen ha a szavak mögött ott áll egy pusztító erejű légierő és egy mindenhol helytállni képes haditengerészet, mindjárt könnyebben hallgat az ember a győzködésre.
Ha viszont ez a potenciális erő csak a kommunkiáció szintjén jelenik meg, egy idő után blöffnek tűnhet mindig csak beszélni a háborúról, ha ez a fenyegetőzés szintjén túl nem megy sose tovább. Ez tehát a második érv: a háborús kapacitásokat időről-időre demonstrálni kell, hogy katonai fölényt valóban érzékelje és komolyan vegye a nemzetközi közösség.
A harmadik érv viszonylag egyszerűbb: ahhoz, hogy egy ország szuperhatalommá tudjon válni és aztán az is mardjon, bizony elkerülhetetlen, hogy háborús cselekményeket hajtson végre pozíciójának megőrzésének érdekében. Vannak olyan szituációk, amiknél célszerűbbnek tűnik átvágni a gordiuszi-csomót, semmint megpróbálni kibogozni.
Na de mi a helyzet Irán esetében?
A '79-es iráni iszlám forradalom óta az USA és a nemzetközi közösség a lehető legsúlyosabb gazdasági szankciókkal sújtja iránt, a terv szerint pedig az így okozott nyomást Irán már nem fogja bírni és összeomlik a despotikus rendszer. Ám ez látszólag csak nem akar bekövetkezni, sőt az atomfegyverkezés is prioritást élvez az iszlám köztársaságban, emellett szép summa is jut a közel-keleti háborúk felkelőinek finanszírozására is, finoman szólva sem elősegítve a régió stabilitását.
Az obamai "atomalku" azt célozta, hogy ha megynitják Irán előtt a világpiacot, az ráérezve a kapitalizmus előnyeinek "ízére" felhagy eddigi régiós hatalmi izmozásával. A siker itt is felemás lett, mert bár Irán valóban felhagyott az katonai célú urán dúsításával, az anyagi forrásokat átcsoportosította a ballisztikus rakétáinak intenzív fejlesztésére.
Úgy néz ki tehát, csak katonai beavatkozás teheti fel a pontot az i-re "Irán-ügyben". De mit értek katonai beavatkozás alatt? A hagyományos szárazföldi hadviselés a XXI. században már egyre kevésbé tűnik célravezetőnek, pláne egy olyan ország területén, melynek kultúrájában a becsület többet ér mint az emberélet, a megadás pedig a gyávasággal egyenlő. Így ha amerikai bakancsok lépnének iráni földre, borítékolható lenne egy újabb Afganisztán. Célszerű lehet tehát a stratégiai fontosságú katonai és gazdasági objektumokra csapásokat mérni egy invázió helyett. A két ország hadereje között pedig olyan technológiai szakadék tátong, hogy jószerivel magatehetetlen lenne az iráni légvédelem, hacsak az oroszok ki nem segítenék őket -de ez már egy másik történet...
F-22 Raptor és F-35 vadászok a Perzsa-öböl felett. Nincs párja a világon e csúcstechnológiának.
Zárásként felvetül a kérdés: miért jó nekünk, magyaroknak, ha az USA sikerrel képes alkalmaznia az erőszak politikáját? Mivel kicsiny hazánk is az euro-atlanti integrácó része, nekünk is érdekünk, hogy annak vezető nemzete képes legyen fenntartani világméretű dominanciáját. Már pedig ha mi is a Nyugathoz tartozunk, előnyös lenne, ha ez a szövetségi tömb uralná a nemzetközi politikát, a lehető leghosszabb ideig.
